Új étteremnek kerestünk helyet az apróhirdetések között

S utána a saját életünkkel kapcsolatban is tervezni kezdtünk

A törzshelyünkön töltöttük a szombat estét, ahol a tulajdonos elmondta, nagyon erősen gondolkozik azon, hogy a kis családi étterem szintjén túllépve franchise-ként viszi tovább a cégét. Vegyes érzésekkel fogadtam ezt a felvetést, mivel úgy gondolom, épp az adja egy ilyen hely varázsát, hogy egyszeri és megismételhetetlen.

Ugyanakkor láttam is benne fantáziát, hiszen tehetséges szakácsuk van – ezt még a férjem is elismeri, pedig ő a saját szakmájában dolgozókat meglehetősen kritikus szemmel figyeli –, az étlapjuk egyedi, nem nagyon találkozni hasonlóval sehol. Látszólag egyszerű fogásokat találunk rajta, de valójában ezek újragondolásai azok, melyek a tányérokra kerülnek, meglehetősen ízléses tálalás mellett. Ami pedig abszolút verhetetlenné teszi, az egyfelől a különleges, sehol másutt nem fellelhető sörkínálat, s a házi sütemények, melyek a remek étkek páratlan kiegészítői. Szóval, összességében, azt kellett mondanom neki, hogy bár bájos és egyedi az étterem, jó lenne, ha az ország más pontjain is átélhetnék azt az élményt, ami nekünk már olyan sokszor megadatott.

Arra kért minket, segítsünk abban, hogy minél jobb helyet találjunk ennek a leendő kis gyöngyszemnek. A www.nextapro.hu nevű oldalt javasoltam neki, mivel ott mindig megtalálom azokat a dolgokat, amikre szükségem van, s ha ez egy eladó ház Debrecen városában, az sem jelenthet problémát.

Böngésztük a lehetőségeket, az ingatlanok között volt több családi ház is, de olyan lakásokat is találtunk, melyek leírásában felhívták a figyelmet az üzlethelyiségként való kialakítás lehetőségére. Mivel nekünk ezek feleltek meg a leginkább, sorra gyűjtöttük kis lapfüleken őket, hogy aztán egyben átküldhessük az összeset kedvenc vendéglátósunknak.

eladó ház Debrecen

Nagyon hálás volt, s mondta, hamarosan felveszi a kapcsolatot a hirdetőkkel. Egyébként tényleg kitettünk magunkért, aligha van olyan eladó ház Debrecen településen, amit mi ne kutattunk volna fel, s ne rágtuk volna meg annak lehetőségét, hogy itt folytatódjon a vendéglős sikersztorija. Egyébként komolyan elgondolkodtam, hogy Debrecenbe kellene költöznünk nekünk is. A férjem akár vezethetné az újonnan létrejövő kis vendéglátóipari-egység konyháját, mi pedig eladhatnánk a saját belvárosi lakásunkat, annak az árából már nézelődhetnénk mi is a hirdetések között.

Félig viccesen felvetettem ezt a dolgot a férjemnek, s nagy meglepődésemre egyáltalán nem utasította el élből a gondolatot, sőt, hosszú percekig magában morfondírozott, majd a következőt mondta: „És a gyerekek szerinted meg tudnának szokni egy új iskolát?”

A hangsúlyból éreztem, hogy ezt nem a vicceskedés folytatásaként mondja, hanem nagyon komolyan elkezdte mérlegelni, hogy esetleg Debrecenben kellene folytatnunk az életünket. Mikor azt kérdeztem tőle, tényleg komolyan fontolóra vette-e a felvetésemet, s hogy én egyébként nem vagyok abban biztos, hogy tudnék Budapesten kívül máshol élni, azt felelte, ő bizony örülne az új impulzusoknak, új közegnek, s szakácsként is komoly kihívást lát ebben a feladatban.

Ő ezután az okfejtés után elvonult a gondolataival és a telefonjával együtt oda, ahová a király is gyalog jár, én viszont visszaültem a számítógép elé, s újra ránéztem, hogy az eladó ház Debrecen témakörében mit is találok a világhálón. A társasházi lakásunk árából már szép önálló házakat lehet vásárolni, s ahogy nézem, nem is a legrosszabb környékeken. A cívisváros hangulata mindig is vonzott, történelme, kulturális és sportélete is olyan aurát kölcsönöz neki, amiben szívesen nevelgetném tovább a gyerkőceinket.

Beállítottam az értékhatárokat, amelyen belül gondolkodhattunk, s magunknak is elmentettem néhány találatot. Érdekes, amikor a vendéglőben ülünk, még az étterem költözését is furcsának találtam, most pedig már ott tartunk, hogy a mi életünk gyökeres megváltoztatása is életszerűnek látszik. Hiába, sose tudhatjuk, mit hoz a holnap. Persze egyikünk sem szokott megriadni a kihívásoktól, ezért is alkotunk olyan jó párost. No meg azért, mert ismerjük egymást, mint a rossz pénzt. Amikor ugyanis a férjem visszajött a nappaliba, csak ennyit kérdezett: „Na, hány hirdetést mentettél már el?”