Baleset a konyhában

Tizenöt éve van saját vállalkozásom a férjemmel, pontosabban egy autentikus olasz éttermet üzemeltetünk Budapest egyik csendes külvárosi részében. Húszévesen kiköltöztem pár évre Olaszországba, ugyanis az egyetemi tanulmányaimat Bolognában folytattam üzleti szakon. Az ott töltött idő alatt ismertem meg a férjemet, aki ugyanabba az iskolába járt mint én, csomó közös előadáson vettünk részt, majd úgy körülbelül az egyetem elkezdése után fél évvel randevúra hívott. Mivel már az országba való érkezésem előtt is jól beszéltem az olasz nyelvet, így nem volt számomra különösebben nehéz az ismerkedés, ráadásul az sem szabott gátat a szerelmünk kibontakozásának, hogy két különböző kultúrából származtunk. Igaz, én azért könnyebben asszimilálódtam a férjem környezetébe, hiszen ott éltem ahol ő.

Az egyetemi évek alatt a kapcsolatunk egyre szorosabbá vált, az utolsó előtti szemeszterben pedig össze is költöztünk, végül pedig megkérte a kezem. Az esküvő után egy kis ideig még Olaszországban éltünk, de nekem kezdett egyre inkább honvágyam lenni és hiányzott a családom, ezért felvetettem a férjemnek, hogy mi lenne, ha Magyarországra költöznénk. Ő ezt kitűnő örömmel fogadta, mert addigra már kellő alapossággal megtanítottam neki a magyart, és bár kicsit törve, de egész szépen beszélte az anyanyelvemet. Egy kérdésünk volt magunkhoz csupán: mihez fogunk kezdeni Magyarországon? Mit fogunk csinálni?

Az ötlet szinte a semmiből pattant a fejünkbe: alapítsunk saját vállalkozást, mégpedig nyissunk egy olasz vendéglőt! Mindketten már akkor nagyon jól értettünk a főzéshez, én főleg az anyósomtól tanultam el egy csomó trükköt, receptet és elkészítési technikát, így az olasz gasztronómia abszolút közel állt mindkettőnkhöz. Magyarországra érve elég hamar elintéztük a hazaköltözéssel kapcsolatos tennivalókat, majd szinte szemvillanásnyi idő alatt nekiálltunk és megvalósítottuk az étteremnyitási álmunkat. Minden a lehető legjobban alakult, sőt a vártnál sokkal gyorsabban futott be a vállalkozásunk, mint azt valaha is gondoltuk.

Nagyon sokáig ugyanabban a felállásban dolgoztunk: a jobb magyar tudásom végett én intéztem legtöbbször a hivatalos dolgokat, a férjem pedig a személyzetért és a belső működésért felelt. Emellett a főszakácsunk is a mai napig ugyanaz, akivel anno elkezdtük, az ő munkaköre alá tartozó emberek sem nagyon cserélődtek az évek alatt. Viszont pár hónapja az egyik szakácsunk felmondott, ugyanis a családjával úgy döntöttek, hogy kitelepülnek Amerikába; így fel kellett vennünk a helyére valaki mást. Szerencsére hamar találtunk egy fiatal, tehetséges és ambiciózus szakácsot, aki hamar beilleszkedett a többiek közé. Nem volt semmi probléma, egészen a múlt hétig, ugyanis történt egy szerencsétlen baleset, igaz ez egyáltalán nem volt felróható az új szakácsunk hibájaként. Egyszerűen rosszkor volt rossz helyen.

Történt ugyanis, hogy az egyik délután (szerencsére már az ebéd utáni, de még a vacsora előtti csúcsidőben) a takarítónőnk épp a konyha padlóját mosta fel, amikor a fiatal szakács nagy hévvel benyitott az ajtón. Nem vette észre se a takarítónőt, se a vizes padlót és hirtelen megcsúszott, pont a konyhasziget sarkánál. Ahogy megpördült a saját tengelye körül, beverte a száját az asztal sarkába. Hála az égnek nem történt semmilyen komoly baj, nem tört el csontja, nem verte be ájulásig a fejét és szinte azonnal fel is tudott támolyogni. Viszont olyan csúnyán nekiütődött a fémasztalnak, hogy félig letört a bal metszőfoga. Szegény teljesen kikészült, amikor a mosdóban belenézett a tükörbe, ráadásul addigra már a személyzet többi tagja is megérkezett, így senki elől sem maradt elrejtve a baleset nyoma. Ekkor odajött a főszakácsunk és megnyugtatta a fiút, hogy „katonadolog, ezt cirkon korona segítségével szinte azonnal rendbe rakják”. Javasolt is rögtön itt Budapesten egy magán fogászati rendelőt, az interneten rájuk is keresett és megmutatta a hívható telefonszámot. Mi pedig mondtuk a férjemmel a pórul járt szakácsunknak, hogy menjen ki az étterem hátsó kertjébe és kérjen időpontot minél előbb. Hamar visszajött, azt mondta, hogy gördülékenyen ment az egyeztetés. Kifejezte aggodalmát, miszerint nem sokszor volt életében fogorvosnál, ezért nem tudja, hogy mire számítson. A főszakácsunk erre frappánsan csak annyit mondott, hogy ő is annál a fogászatnál rakatott fel fogkoronát, és „láthatja mindenki, hogy él és virul”. Mi is mondtuk neki a férjemmel, hogy nem kell tartani a fogorvostól, mert ma már egyáltalán nem fájdalmas vagy félelmetes egy fogászati beavatkozás.

A fiatal szakácsunk hétfőn még munka előtt el is ment a magán fogorvoshoz, akivel konzultáltak a dologról és most már a felhelyezett koronával olyan a fogsora, mint régen. Kérdeztük tőle, hogy milyen volt a fogorvosi székben ülve, és azt mondta, hogy a száz százalékos orvosi professzionizmusnak köszönhetően teljesen elfelejtette, hogy korábban tartott az egésztől. A koronát szépen megcsinálták neki, ő pedig nagyon hálás a főszakácsnak, hogy szólt erről a magán fogászatról.